Amióta az eszemet tudom, a színpad közelében vagyok. Minden érdekelt arról, hogy hogyan is születik meg ez a világ. Színészkedtem, táncoltam, énekeltem (ezt főleg tánc közben, mert jól esett), zavarócskáztam, elestem, sírtam, koncentráltam, borzasztó hangsúlyokkal szavaltam,nevettem, barátságokat szereztem, biztonságot éreztem és éltem. Végülis a mai napig ezeket csinálom, és nem is lehetnék boldogabb.

Persze, nem ilyen egyszerű. De ez ettől csodálatos.

Fontos számomra, hogy a színház igazi, őszinte és élő legyen. Mert amikor ez történik, akkor megáll az idő. Közösen létezünk mindannyian, egy teljesen más világban. Ekkor bármi megtörténhet, és mindig kell történnie valaminek. Ez tesz izgalmassá minden percet.

Próbálni kell, keresni, hinni benne, próbálni, nem feladni, újra megpróbálni, picit tönkremenni, majd még egy kicsit keresni és próbálni. Mindent lehet, csak unatkozni nem.

Szerintem ha pozitívan állunk a dolgokhoz, akkor már nyertünk. Előbb vagy utóbb.

Szeretem a nagy táncokat, a nevetést, az ölelést, a finom ételelst, a sírós kutyás filmeket, a kutyáim, a rajzfilmeket, az autóban hangosan éneklést, a bő ruhákat, a csendet, az Így jártam anyátokkal sorozatot, a virágokat, a karika fülbevalókat, az alvást, a mintás zoknikat és a csillámokat.

De mindenekelőtt legjobban a családomat. A színházat meg az osztályomat. Meg a barátaim. Igazából majdnem mindenkit és mindent.

Nem viselem el a rosszindulatot és az igazságtalanságot. Meg az egymás hibáztatását. Meg a szalámit. Az meg kifejezetten felháborít, hogy mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok.

Boldog vagyok, hogy Zentán lehetek, és hogy itt kezdhetnek bele az életem következő fejezetébe. Szerintem itt a színház igazi, őszinte és élő. És pozitív! Nagyon lelkes vagyok.